hazafelé egész úton csöndre vágytam – nem mondom, tetszett a moziban a film, de alágyújtott annak a sok kreatív képzetnek, amiket az utóbbi években elfojtottam, és amik egyébiránt én vagyok, én, akiből végtére is nem lett senki, pedig járnának nekem dolgok, a barátnőm is jól mondta, „legalább ez a film legyen jó”, nevetett is hozzá, de én ilyenkor magamban mindig kiabálni szoktam az ilyesmit, mint mikor leszóltam azt a nénit a mosdóban, villanó szemekkel a karácsony előtti pszichózis érzetétől meglepően túltöltve, pedig én nem is tartok igazi karácsonyt, nem is vagyok vallásos, és nem hiszek az ünnepi csodákban, az ajándék képeslapokban, meg abban sem, hogy kellek még valaha valakinek

és akkor ott ültem a csöndben az első ajtó mellett, nagy bűntudatomban azzal vigasztalva magam, hogy legalább én másokkal ellentétben köszönök a sofőrnek, amikor felszállok, hosszan és hangzatosan, és közben soroltak mellettem a léghuzattal a 'stétek meg a nagy büdös semmik

és hirtelen jó estét kívántál, te, te voltál az, a hangod nem változott tíz év alatt

te, a szerencseszámom 

az alap, amire a múltban építkeztem

a föl-földobott kő, szomorúan magyar

három szótagba összezsúfolt világegyetem

és a manírok hirtelen lepattogtak rólam, az ablakon túli páravirágos város szivárványszínbe öltözött, és a lámpafényben tudtam, igenis tudtam, hogy kinek kell lennem, de csak mert te már korábban megtaláltad azt a valakit

annyi mindent akartam elmondani, hogy a szó belém ragadt, csak a pillantásom üzent még utoljára a tarkódnak valamit, aminek a mélységeit talán egyedül én értek a világon

hogy 

köszönöm