Újra a régi úton



Vajon az élet vagy a véletlen alakította úgy, hogy megint ugyanannál a kereszteződésnél állok, mint sok évvel ezelőtt? Körbe-körbe mentem volna? És ha igen, vajon gyerekes maradtam vagy bölcsebb lettem, amiért ennek a gondolata (már) nem zavar? 

Mi van, ha mindig is szerettem ezt az utat róni? Ha most is minden nap eszembe jut, milyen boldog voltam? Hiszen ismerősek az örökké kopó aszfalt rögjei, az útmenti szeder íze, a naplementével hazaballagás öröme egy hosszú nap után. Miért ne vágynék a megszokott bizonytalanságra a teljes káoszban?

Sokan azt állítják, hogy az évek során megváltoztak, és nevetnek a régi önmagukon. Én nem értek egyet – az utóbbi időben valaki más bújt a bőrömbe. Rideg volt, alattomos és gyáva, de a többiek sajnálata rávett, hogy ráhagyjak minden rossz döntést; végignéztem, ahogy játszik a tűzzel, és egyetlen gyufaszállal felégeti körülöttem a száraz tarlót.

Teltek a napok, a tűz egyre inkább égetett, míg egyszercsak csendes magányomban rájöttem, hogy az életemmel játszom. Hogy megmentsem, amit még érdemes, végül fuldokolva futni kezdtem, loholni, a füst elvakított.

Most megint itt vagyok, a régi, csendes utcácskában, amit már olyan rég ismerek, előttem a kereszteződéssel. A lángok már csak az álmaimban térnek vissza. A pernye nagyját kiköhögtem, de a hangomat még keresem.

Egy lépés, kettő...

0 megjegyzés