A naplómban megörökítettem azt a pillanatot, amikor egyik napról a másikra derékba tört a karrierem. Emlékszem, egy virágot rajzoltam, amit épp el terveztek nyesni ollóval, és köré cirkalmas betűkkel felírtam fejből a Quimby – Most múlik pontosan teljes szövegét, mert ennél gyönyörűbb megnyilvánulását el se tudtam képzelni annak, ha le kell mondanod valamiről, ami szép és jó, de soha nem lehet a tiéd.
Azóta évek teltek el, de nem sikerült elfelejtenem a veszteség okát, hogy nem csak úgy szakadt rám, hanem valakik döntéséből vált lehetetlenné az addig működőképes helyzetem. Dühös voltam, persze, és mindenki, aki egy kicsit is ismert, együttérzőn viselkedett velem emiatt. Kezdetben élveztem is, hogy kedvesek velem, hogy együtt szidhatjuk azokat, akiknél többet érdemlünk és kevesebbet kapunk, hogy igenis egy bölcsész munkája is fontos. De minél többször került sor ilyen beszélgetésre, annál kontraproduktívabbnak éreztem. Én lettem az, aki előtt lehetett fröcsögni, akit látva mindenki, akiben maradt akár egy szemernyi tüske is, bátran a világba kiabálta a korábbi sérelmeit, még ha nem is feltétlenül volt velük kapcsolatban igaza – nekem pedig csendben, ítélkezés nélkül hallgatnom kellett őket, ahogy ők is tették anno velem.
Persze senki ne értsen félre, nem akarok másokat megbántani, de a lehúzás sem a célom. Nagyon progresszív jellemnek tartom magam, mindig azt keresem, hogyan hozhatnék ki jobbat és többet egy helyzetből, és ez teljesen ellentmond annak az életfelfogásnak, amit ezzel népszerűsítettem. Azért lássuk be, akármi vagy akárki lehet az oka a veszteségemnek, a legtöbb, amit tehetek, hogy eltemetem magamban, és továbblépek, rálelek a saját békémre. Így hát az elmúlt időszakban már erre, a vidámságra és a pozitív dolgokra fókuszáltam, és úgy éreztem, lassan, de fejlődöm ezen a téren.
Aztán pár napja volt az a karaokés buli.
A helyiség zsongott azoktól az emberektől, akik vagy nagyon jól ismertek, vagy egyáltalán nem – mindnek megvan a jó oldala, főleg, hogy nagy nehezen bevállaltam előttük némi kornyikálást. Összességében jó volt a hangulat, táncoltunk, nevettünk, egymást túlordítva énekeltük a kedvenc dalainkat... és akkor a képernyőn megjelent a Most múlik pontosan.
Először fel sem tűnt, sőt, másodszor sem, mivel a videó valami néptáncos alapra épült, nem az eredeti, lassú, szomorkás dallamra. Rögtön ropni kezdtük a fura nótára, inkább kifigurázva, mint utánozva a profi néptáncosok mozdulatait, innen pedig már csak szorgalomból üvöltöttük a jól ismert nótát. Mikor a sok ugrálástól meg röhögéstől felhevülve, ámulva megtorpantam, még utoljára ránéztem a videó címére. Ezúttal jókedvűen állapítottam meg, hogy ennyi éven át rosszul gondoltam, mert „MOST múlik pontosan”.
Ezzel a bejegyzéssel pedig engedem, hadd menjen.
0 megjegyzés