Várok valamire. Nem tudom, mi az, és nem tudom, hogyan érhetném el, de az előszele ott lüktet a dobhártyámban, szinte harapni tudom az illatát, és minden perc olyan, mint az ajándékcsomagolás. Indulni akarok, de nincs helyhez kötve, elképzelni, de nincs ötletem. Csak azt tudom, hogy jó lesz, hogy jónak kell lennie, mert túl sok a változó ahhoz, hogy a világom ugyanazon a pályán keringjen körbe-körbe. Eleget néztem a csillagokat a fészekhintában heverészve, most már én is repülni akarok. Egy kis mozzanat, egy kis változás mind felkérés egy másik keringőre, míg végül eltáncolok az univerzum eddig távolról szemlélt súlypontjai között – lökjön, aminek löknie kell. A szárnyaim mások dalaiból serkennek, a cél előttem végtelen plusz egy. „Több vagyok”, ismételgetem majd, „több vagyok”, mert kapaszkodó nélkül még a legjobbak sem tudják áthasítani az ég burkát. Ha érdekel, tudod majd, mikor nézz fel, ha nem, akkor engem sem fog, mit láttál belőle.

Ebben a világban a vereség is egyfajta győzelem, harsány és valóságszagú. Ugyan ki akarná másért törni magát? Ki akarna alkalmazkodni olyan emberekhez, akik a természetes tökéletlenségüknél fogva saját magukat is nehezen tudják elfogadni? Ki kérne az almából, amikor el is veheti, vagy minek neki alma, ha nem szereti, esetleg soha nem volt kedve megkóstolni? És ha véletlenül meg is kívánja, egyszerűbb örülnie annak, ha piros, mint azt firtatni, kukacos-e belül.

Úgyis csak egy harapás minden szerelem – ha nem finom, lépünk tovább.

Az én nyári dumpom valószínűleg egy lovas borítójú könyvvel kezdődne, ahogy vasárnap délután a kis szobában rávetül a fény, miközben az ajtó alatt beszökik a mennyei kajaillat. Susogó fűszálak a parkban, amik között sétálva egy pdf-et próbálok memorizálni, és minden bejárt körrel egyre jobban sikerül. Aztán beugrik még jópár elfogyasztott kockafánk is, hajaj, meg az az egy starbucksos jegeskávé, ami rossz ötlet volt, mert kis híján az őrületbe kergetett.

Egy fészekhintán feküdni egy magaslaton a vaksötét éjszakában, felettem a mozdulatlan tejút, hiszen én vándorlok folyamatosan a Föld színén. Szinte beleszédülök a tudatba, hogy porszem vagyok az örökkévalóságban. A lábam előtt, a lejtő alján fényes szaletli, emberek sutyorognak, mégis úgy érzem, mintha most az éghez, és nem hozzájuk lennék közelebb.

Hullócsillag egy bazinagy tábortűz felett, álmélkodó buksik mindenhol.

Egy (legendás) gól, mosogatás közben együtt örömködés a szülőkkel.

Az év első fagyija a park mellett, tapétavásárlási apropóval. Karamell és eper. Belenézni a jövőbe, és ábrándozni a múltban, de nem úgy, mint régen – okosabban, tapasztaltabban. Mert ami történt, az megtörtént, na.

Horrorsztorikat mesélni egy tömegszálláson ágyazás közben úgy, hogy fényes nappal is beleborzong az ember. Nevetni nagyokat kedves emberekkel, csak úgy, no strings attached.

Vasárnap reggel, munka előtt a kedvenc YouTuberemet nézni, ahogy egy űrhorroros játékot játszik, ami nem mellesleg nem is ijesztő.

Kint állni a járdán ebéd után, élvezni, ahogy a napsugarak játszanak a bőrömön, és talán nem égetnek meg. Forró napok, szép emlékek, érdekes videók (valamivel múlatni kellett az időt) és vidám bejelentések szintén ugyanezen a helyen.

Számítógépes játékot játszani a vihar közepén, aztán igazi profi fotósként villogni és guggolásból képeket csinálni a károkról a házban. Kijavítani a károkat szintén nagy menedzseri szakértelemmel, papuccsal az ablakpárkányon egyensúlyozva. Pókember.

A réten régi nyári zenéket meg epic nótákat hallgatni, miközben nagyon menőnek érzem magam. Barackot enni, amikor már más nem segít, és verset írni, amikor csak szükségét érzem.

Egy szó: vérdisznó. Na jó, még egy: dödölle.

Meg volt egy álláshirdetés, ami alapjában változtatta meg a hozzáállásomat.

Alkotás, ezerrel. Versek, weboldal, hímzéses/varrásos projektek dögivel, hogy elérjem egy nagy célomat, és magamnak készítsek ruhát végre. Ugyanez úgy, hogy közben a Barbie film megy mögöttem, és továbbra se értek semmit belőle, pedig már másodszor látom.

Éjszakába nyúló elmélkedés egy nagyon megkérdőjelezhető, de számomra nagyon fontos film mellett. A függöny lobog, sötét van a szobában, csak az olvasólámpa világít egy kissé. És ha már világítás, narancssárga naplemente mellett régi Beugró epizódokat nézni.

A Strong Enough című számra frufrut vágni. Énekelni, amikor nem is gondoltam volna, hogy fogok. Tudni nem tudok továbbra sem, de aki hallotta, még mind él.

Esőben filmezni egy terasz alól az ambiance megörökítéséhez, és magamba szívni a friss levegőt a jeges szellő ellenére is. Ugyanennek a terasznak a korlátján ülve hallgatni életem legkedvesebb számát, amikor a búcsú már közel. Nem szeretem a búcsúkat. Táncolni jobban szeretek.

Nézni egy marha jó filmet, amit mindenki szid, és sétálni a rakparton, az életről gondolkodva, meg arról, miért ilyen finom az étcsokis fagyi. Meg megint máshol képeket mutogatni az élményeimről, mellettem darazsak röhögcsélnek.

Újra kezembe venni a gyerekkori kedvenc könyvemet, és rájönni, hogy mennyire szeretek még mindig olvasni. Onnantól kezdve folyamatosan, minden nap és minden szabad percben olvasni, mert ez a cucc függőséget okoz.

Végül pedig egy notion oldalon terveket szőni az őszre, ami talán jobb lesz, mint eddig valaha. Vágjunk is bele!

Vajon az élet vagy a véletlen alakította úgy, hogy megint ugyanannál a kereszteződésnél állok, mint sok évvel ezelőtt? Körbe-körbe mentem volna? És ha igen, vajon gyerekes maradtam vagy bölcsebb lettem, amiért ennek a gondolata (már) nem zavar? 

Mi van, ha mindig is szerettem ezt az utat róni? Ha most is minden nap eszembe jut, milyen boldog voltam? Hiszen ismerősek az örökké kopó aszfalt rögjei, az útmenti szeder íze, a naplementével hazaballagás öröme egy hosszú nap után. Miért ne vágynék a megszokott bizonytalanságra a teljes káoszban?

Sokan azt állítják, hogy az évek során megváltoztak, és nevetnek a régi önmagukon. Én nem értek egyet – az utóbbi időben valaki más bújt a bőrömbe. Rideg volt, alattomos és gyáva, de a többiek sajnálata rávett, hogy ráhagyjak minden rossz döntést; végignéztem, ahogy játszik a tűzzel, és egyetlen gyufaszállal felégeti körülöttem a száraz tarlót.

Teltek a napok, a tűz egyre inkább égetett, míg egyszercsak csendes magányomban rájöttem, hogy az életemmel játszom. Hogy megmentsem, amit még érdemes, végül fuldokolva futni kezdtem, loholni, a füst elvakított.

Most megint itt vagyok, a régi, csendes utcácskában, amit már olyan rég ismerek, előttem a kereszteződéssel. A lángok már csak az álmaimban térnek vissza. A pernye nagyját kiköhögtem, de a hangomat még keresem.

Egy lépés, kettő...