Elengedtelek. Sosem volt szükségem támaszra, azt pedig nem kockáztatnám, hogy engem is leránts magaddal a mélybe.
(A felértékelődött mentális betegségek világában mindenki problémás, csak az nem, aki tényleg.)
Kedveltelek téged. Nem mondom azt, hogy hazudtál, legfeljebb magadnak. De hiába vagy te a kis herceg, én pedig rózsa, ha nem locsolsz meg néha.
Most már nevezhetjük akárminek, mert nincs mit elnevezni. Unalomig kopott szavakat adogatunk egymás szájába, és meg se rágjuk, csak lenyeljük. Már nincs újdonság, csak emlék vagy, jelenet a kedvenc filmemből. Néha kedvtelésből elindítom, de ahhoz túl sokszor láttam már, hogy sírjak rajta. A vége úgyis mindig ugyanaz: a sötétben ülök egyedül.
Vajon az élet vagy a véletlen alakította úgy, hogy megint ugyanannál a kereszteződésnél állok, mint sok évvel ezelőtt? Körbe-körbe mentem volna? És ha igen, vajon gyerekes maradtam vagy bölcsebb lettem, amiért ennek a gondolata (már) nem zavar?
Mi van, ha mindig is szerettem ezt az utat róni? Ha most is minden nap eszembe jut, milyen boldog voltam? Hiszen ismerősek az örökké kopó aszfalt rögjei, az útmenti szeder íze, a naplementével hazaballagás öröme egy hosszú nap után. Miért ne vágynék a megszokott bizonytalanságra a teljes káoszban?
Sokan azt állítják, hogy az évek során megváltoztak, és nevetnek a régi önmagukon. Én nem értek egyet – az utóbbi időben valaki más bújt a bőrömbe. Rideg volt, alattomos és gyáva, de a többiek sajnálata rávett, hogy ráhagyjak minden rossz döntést; végignéztem, ahogy játszik a tűzzel, és egyetlen gyufaszállal felégeti körülöttem a száraz tarlót.
Teltek a napok, a tűz egyre inkább égetett, míg egyszercsak csendes magányomban rájöttem, hogy az életemmel játszom. Hogy megmentsem, amit még érdemes, végül fuldokolva futni kezdtem, loholni, a füst elvakított.
Most megint itt vagyok, a régi, csendes utcácskában, amit már olyan rég ismerek, előttem a kereszteződéssel. A lángok már csak az álmaimban térnek vissza. A pernye nagyját kiköhögtem, de a hangomat még keresem.
Egy lépés, kettő...
