Elengedtelek. Sosem volt szükségem támaszra, azt pedig nem kockáztatnám, hogy engem is leránts magaddal a mélybe. (A felértékelődött mentális betegségek világában mindenki problémás, csak az nem, aki tényleg.) Kedveltelek téged. Nem mondom azt, hogy hazudtál, legfeljebb magadnak. De hiába vagy te a kis herceg, én...

Vajon az élet vagy a véletlen alakította úgy, hogy megint ugyanannál a kereszteződésnél állok, mint sok évvel ezelőtt? Körbe-körbe mentem volna? És ha igen, vajon gyerekes maradtam vagy bölcsebb lettem, amiért ennek a gondolata (már) nem zavar? Mi van, ha mindig is szerettem ezt...