Várok valamire. Nem tudom, mi az, és nem tudom, hogyan érhetném el, de az előszele ott lüktet a dobhártyámban, szinte harapni tudom az illatát, és minden perc olyan, mint az ajándékcsomagolás. Indulni akarok, de nincs helyhez kötve, elképzelni, de nincs ötletem. Csak azt tudom, hogy jó lesz, hogy jónak kell lennie, mert túl sok a változó ahhoz, hogy a világom ugyanazon a pályán keringjen körbe-körbe. Eleget néztem a csillagokat a fészekhintában heverészve, most már én is repülni akarok. Egy kis mozzanat, egy kis változás mind felkérés egy másik keringőre, míg végül eltáncolok az univerzum eddig távolról szemlélt súlypontjai között – lökjön, aminek löknie kell. A szárnyaim mások dalaiból serkennek, a cél előttem végtelen plusz egy. „Több vagyok”, ismételgetem majd, „több vagyok”, mert kapaszkodó nélkül még a legjobbak sem tudják áthasítani az ég burkát. Ha érdekel, tudod majd, mikor nézz fel, ha nem, akkor engem sem fog, mit láttál belőle.